Az újra és újra megrendezésre kerülő Munkácsy-kiállítások elsődleges célja, hogy a figyelmet a mesterre irányítsák, de egyben alkalmasak arra is, hogy a még életében kialakult kultuszt ápolják. Mint témaválasztás, így Végvári Lajos 1958-as gondolatának érvényességét igazolhatják a jelenidejűség hangsúlyozásával, miszerint: „Munkácsy a legegyetemesebb magyar művész; oeuvre-jében a hazai művészeti gyakorlat a korszerű nyugat-európai művészettel a legszélesebb felületen érintkezett, s gyakran ez a két, egymásnak ellentmondó mozzanat megkapó szépségű szintézist is létrehoz”.

Miért érdekes ma is Munkácsy? Az egyik megközelítés szerint már a kérdésfelvetés is elhibázott, tudatlanságot, tiszteletlenséget, esetleg hazafiatlanságot stb. tükröz(het). De mégis, miért? Azok az információk, amelyeket a művekről olvashatunk le, talán a más területeken szerzett tudás pillanatnyi mozgósítása nélkül is képesek igen határozott, éles körvonallal megrajzolni annak a kornak hiteles képét. Hiteleset: tehát nem időhöz, helyhez, pillanatnyi politikai áramlathoz, divathoz köthetőt, hanem valamilyen stabil szellemi háttérre épülő időtálló dolgot, az időtlenség felé kacsintó életművet tudott létrehozni. Esetében is említhetjük azt a sokszor és túl sok területen használt, ezáltal elkoptatott közhelyet, miszerint mikro- és makrovilágunk rejtélyét kutatta, és való igaz, az általa konstruált megoldókulcsokat (a pályáját jellemző tartalmi sokféleségre gondolok) igen eredményesen alkalmazta, hogy megismerjen és megismertessen emberit és istenit, egy kicsit más, némiképp sajátos aspektusból. A legnagyobb könnyedséggel él a festészeti műfajok közti átjárhatóság lehetőségével a szociális és társadalmi érzékenységgel átitatott kritikai realizmustól indulva a vallásos élményt (is) jelentő, pátosszal, sok-sok érzelemmel, de a tárgy iránti feltétlen tisztelettel festett táblák világáig jutva. Figuráit közérthetően beszélteti, ismeri és kihasználja a mozdulatban és a mimikában rejlő lehetőségek tárházát. Nyelvezetét a tárgyalandó kérdés jellegéhez igazítja, a pszichológiai mélységektől ábrázolásmódja az elsősorban a szemet kényeztető „szép” bemutatásának tartományáig ível, s alkotói szándéka szerint és okán pályája lezárultáig folyamatos mozgásban van e két végpont között.

Hogy jelenének kihívásaira, a korstílus változására kellő éberséggel reagált-e, azaz elég korszerű bírt-e maradni végig az alkotó évtizedek alatt, e kiadvány szűkre szabott lehetőségei és a problematika sokrétűsége miatt aligha tárgyalható kérdés. A magyar piktúrára gyakorolt hatásának fontossága tagadhatatlan, tanítványairól és követőiről, az áthagyományozás közvetlen és közvetett metódusáról így ír Bakó Zsuzsanna: „Munkácsy Mihály ... elsősorban a műveiből áradó erővel, látásmódjának egyszerűségével, természetességével, színeinek expresszív erejével gyakorolt hatást nemcsak a környezetében megforduló művészekre, de a későbbi generációk némelyikére is”.